P4SPMX Elméleti Tömb

1 day left before Doomsday. 

Drága jó Uram, soha semmit nem kértem még tőled, soha nem fohászkodtam hozzád. Csak egyet kérek, ne hagyj egyedül karácsony szentestéjén. Csak ezt az egyet teljesítsd meg!

Nem vagyok érdekelt senkinél. 

„Nem érdekel, miből élsz. Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal. Nem érdekel, hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk az emberi mivoltunk korlátaira. Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide. Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe, és nem hátrálsz-e meg. Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál. Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van. Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, mely üres óráidra magad mellé választottál." 

A mai nappal az Elméleti Tömböt törlésre jelölöm.

Visszatértek a testi fájdalmak. A sajogó derék és hát állandó volt, együtt lehetett élni vele, mint a rossz szemmel és a fájós fejjel. A fájó láb azonban annyira fáj, annyira nem lehet ráálni, hogy az már alig-alig elviselhető.  Hiába minden orvos vagy gógyszer. A neurózis osztályrészü jutott, meg is mutatja magát a legkülönbözőbb bajokban, olyanokban, amelyekre nincs egyértelmű válasz. Amikor már a test is feladja és saját magának generálja a betegségeket, mégis mit várhatunk?

mégis bekövetkezett a fájdalmas esemény. Részemről legalábbis biztosan. Befejeztem, végeztünk, nem bírom tovább az örökös szarakodást. Kimerültem az örökös veszekedésben, haragban, félelemben, az örökös istenverte hadakozásban. Békét akarok, ezért kapitulálok a háborúból.

A szakítás fáj, akár korrektül történt meg akár nem, akár csendben válunk el, akár vitával, akár az újrakezdés reményével, akár az elfelejtés szándékával. Mindenképpen fájdalmas esemény.

Kiraboltak. Kirabolták a szívemet, elvették a szerelmet, a boldogság halvány esélyét, a bizakodás minden esélyét. Elvették azt ami számított, és itt hagyták a többit, mint valami mérgező, sugárzó atomhulladékot, amely még hosszú éveken át ontja magából a határérték milliószorosának megfelelő sugárzást. Semmi más nem maradt bennem, csak a radioaktív szeméthez hasonló fájdalom, szenvedés. Elvették a legfontosabbat is, a reményt. Na ezt igazán nem kellet volna. Így aztán tényleg fölösleges lett az egész mocskos kibaszott kurva rohadt tetves szánalams undorító irritáló életem.

A természet remek takarító. Ami fölösleges, azt eltávolítja, rábízza néhány felsőbbrendűre a halálát, majd néhány alsórendű féregre az elpusztítását. Nem marad végül semmi a régi dolgokból, semmi sem marad az erős csontokból, a folyamatosan dobogó szívből, az élő lélegző testből. Az elefántok amikor érzik életük végét, amikor érzik, hogy terhére vannak a csordának, hogy túl öregek, betegek, és ezáltal alkalmatlanok az életre, akkor egy közös helyre vándorolnak, ott lefekszenek, és megvárják amíg a halál értük megy. Méltósággal, nyugalommal, lázadás nélkül. A halál azonban nem jön el, hogyha nem érett be az idő. Ezért aztán mi magunk is a halál elé járulhatunk, sokan meg is teszik, szánalmasnak tartják őket, de én meg tudok érteni bárkit, aki ezt teszi. Nem megoldás, szerintük sem az, csak elveszi a fájdalmat, mert semmi és senki más nem tudja elvenni.

A karácsony félelme ismét megkísért. A fantom feltámadt, és megint az ajtóm előtt áll. Az ajtó most nyitva van. Alkohollal a kezében jön hozzám vendégeskedni. A sok alkohol miatt szívesen látom. 

Dedicating this song to my girl.

Reménytelen vagyok. Tehát lemondtak rólam. Rossz sor nyílt meg ezzel.

érzem egy kicsit magam, azért mert nem találom úgy, hogy érdemes jelentőséggel bírnék az emberek számára. A jó öreg fölöslegesség érzésénél nincs is jobb ugyebár. Pedig sokakkal elvagyok...sokakat megghallgatok. Bárkivel beszélek ha kell. Bárkire van legalább annyi időm, hogy meghallgassam a problémáját, és hogy tanácsoljak neki valamit, hogy segítsek. Szeretek segíteni. Különösképpen szeretek hanyatt homlok rohanni a buszvégre, és kinnt lenni a hidegben valakivel egy órán át. Akkor, ha az a valaki nekem is fontos. Márpedig az....mindennél fontosabb...ha kell örökké a hidegben lennék csak hogy vele lehessek.

Annyira hihetetlenül és kibaszott módon unatkozok, hogy nincs rá szó. Semmi nincs a gépen, semmi nincs és nem is lesz a tv-ben senki se érdekelt msnen. Miért nincs velem ilyenkor az egyik barátom vagy haverom? Miért nem ér rá senki? Miért nem ér rám senki? Miért nincs velem az aki a legfontosabb? Mert nem vagyok elég fontos senkinek. 

A hiánya felemészt. Nap mint nap látom, mindössze 40 centire ül tőlem, de mégis hiányzik. Hiányzik az érintése, a csókja, a szavai, az egész teste, lelke. Aránylag sokat vagyunk együtt, de hála az iránta érzett szerelmemnek és az emberi telhetetlenségemnek, nekem ez nem elég. Legszívesebben mindig vele lennék még ha ő nem is érez így. Még ha én nem is hiányzok neki ennyire, nekem ő attól még nagyon is hiányzik. Látják, már írni sem tudok rendesen. Csak nem azért mert mindig rágondolok?

Rám haragudt meg azért mert mással beszéltem. Féltékenység beütött. Pedig azt hittem csak én tudok szenvedni a féltékenységtől. Az ő féltékenysége azonban alaptalan. Soha semmi nem vinne rá, hogy valakit hűtlenséggel hátbatámadjak, főleg nem olyat akit szeretek. 

Nem értem mi történt. 

Rettegek a karácsonytól. Karácsony tájékán szinte vibrál az ember körül az, hogy ilyenkor a családdal kell lenni, azzal akit szeretsz. Sokszor voltam már részeg karácsony szentestéjén. Pontosan a tehetetlen fájdalom miatt voltam akkor így, fájt, hogy nincs senkivel megosztanom az ünnepet, fájt, hogy meg kell játszanom magam mások előtt mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Sose találtam meg a karácsony igazi varázsát, az igazi értelmét. Sosem volt elég jó az ünnepi hangulat, már ha volt egyáltalán hangulatom valaha is. Kedvem lenne az egészet ahogy van átaludni vagy kitörölni a tudatomból még a szikráját i s annak, hogy létezik ilyen ünnep egyáltalán. Idén is ilyen lesz? Vennem kellene piát szentestére...

"a hiánya sokkal jobban fáj, mint amikor haragszom rá valamiért." 

 Ha valaki beteg, akkor nem feltétlen tehet róla. Nem kell rögtön úgy kezelni vkit aki megvan fázva, mint ha valamilyen gyors, halálos kimenetelű és istenverte módon fertőző betegsége lenne. Nem lehet túlzásokba esni és ezért 3 méterre ülni valakitől aki szeret, nem lehet módszeresen baszogatni és megbántani. Nem lehet. 

Ha valakivel kibaszok, akkor próbálok mégegyszer nem kibaszni. Ha valakivel köcsög vagyok, legközelebb próbálok nem az lenni. Ha valakit megbántok, keresem az alkalmat, hogy kiengeszteljem. Ha valaki velem törődik és figyel rám egész este, mert olyan részeg vagyok, hogy még azt sem tudom megmondani hol vagyok, és még a kabátját is telehányom, akkor nem leszek geci és megnézem a szalagavatóját. Nem rögtön aztmondom, hogy le vagy szarva és nem megyek el. Nem lehet.

Ha valakivel nem beszéltem meg valamit, egy olyannal aki sokat tett már értem, akkor legalább van bennem annyi kevés, hogy nem önző módon elhúzva a picsába hagyom ott. Nem hagyom rá, hogy csináljon amit akar, és ossza be az idejét úgy, hogy azt sem tudja én mikor mi a faszt csinálok. Nem lehet.

Ha valakit megbántok, ha valakivel kibaszok, ha valakivel nem beszéltem meg valamit, és  ha valaki még fel is hív és megkérdezi, hogy mégis miért tűntem el szó nélkül, akkor nem nevetek a pofájába. Nem lehet, mert így nem elég jó.

Sokszor hallani, hogy a kevesebb több. Én azt mondanám, a kevés hatalmas lehet. Egy jó szónak gyógyító ereje van. Egy jó szónak nagyobb ereje lehet mint ezer másiknak. Egyetlen szóban benne lehet minden gondolat. Egy őszinte szóban benne lehet minden érzés.

"Szeretlek." Hangzik el nem egyszer, nem kétszer. Ha elcsépeljük, már nem ér annyit. Azonban ha belülről jön, nem sorban mással, nem egyfajta sorozat részeként, akkor kincs. Olyan kincs lesz amely boldoggá tud tenni, bármilyen rosszul is érzed magad valamiért. Olyan kincs amely óriási örömet tud okozni. 

Bárcsak az én számból elhangzott szeretlek is ennyire csodálatos lenne!

Énis szeretlek.

Találják ki mit fogok most mondani...igen jól tudják. Kibékültünk. Mi más lehetett volna...tudtam hogy ez lesz megint. Igazából tudom is miért. Mert megmérgezett a lénye. Képtelen vagyok nélküle meglenni. Még akkor is, ha bunkózik, idegesít vagy teljesen kikészít. Amúgy is rájöttem, a hiánya sokkal jobban fáj, mint amikor haragszom rá valamiért. És különben is túl elégedetlen vagyok. Vagyok én egy aránylag normális ember, megvan sokmindenem, van házam és családom, vannak barátaim, és van egy gyönyörű, szépséges lány akit szeretek. Bár kissé idegesítő, céda, zavaros múltű és önfejű, azért mégis ittvan nekem. Hihetem azt, hogy csak az enyém és senki másé, azt, hogy szeret és kíván, hogy szeret velem lenni, és szereti velem tölteni az idejét. Remélem valóban így van. Másnak negyed ennyi sem jut. Meg kell tanulni észrevenni a jó dolgokat, örülni nekik, nem csak bánkódni a rosszaságok miatt.

Köszönöm, hogy vagy nekem!

Istenem de sok van ebben a zenében...minden fájdalom és boldogság egy számba sűrítve.

Azon kaptam magam, hogy állandóan azt lesem, hogy mikor jön fel msnre. Ez igencsak problémás...elmondása szerint ha valamin napközben összekapunk, akkor délutánra elfelejti ugyan, de én msnen mindig újra felhozom és akkor megin szar. Újabb - pont nekem ezekszerint. Nem tudom, hogy tudok annyi mindent felhozni ha mindig elfoglalt és mire visszaír már elfelejtem miről volt szó...hála a 10-20 perces közöknek.

Van egy haverom akivel régóta ismerjük egymást. Szerinte csak a mi kettőnk élete szar és nem elég jó. Csak mi tudunk ennyit mindenen próblémázni és bánkódni. Igaza is lehet, ha kettőnk bánatát összeadnánk, az már több mint elég lenne egy öngyilkossághoz.

Van egy másik haverom aki még soha nem nyílt meg szerintem még senki előtt sem. Róla azthittem, problémák terén egészen minimális szinten áll. De tévedtem. Egy nap szóba került a magánéleti témák egyike...szerintem ha valaki tud mással erről beszélni az már igencsak megnyílt. Elmondása szerint a jelenlegi kapcsolata részben a lány kibírhatatlan viselkedése miatt, részben azért nem ideális, mert egy régi barátnőjét keresi az újban. Ebbe a bizonyos régibe volt szerelmes egyedül életében ezidáig, és ezért keresi őt másokban, mert vele jó volt. 

Egyes számú következtetés: Mindenkinek ugyanúgy szar lehet és valószínűleg szar is mint nekem vagy neked. (De ahogy ránézek az msn listára...(új post)...úgy azt látom hogy ez már nem feltétlen igaz...)

Kettes számú következtetés: A másik haver esete kísértetiesen hasonlít az enyémre. Én nem akarom senkiben sem őt keresni sem pedig őt látni. Félő pedig, hogy így járok énis.

Miért idegesít fel mindig...kompromisszum kellene és akkor talán jobb lenne. Pedig már majdnem verset írtam hozzá...csak egy kevés hiányzott. Ő viszont nagyon hiányzik...igen...kezdődik a vesszőfutás...

,,s hogy nem tudok mást mint szeretni, görnyedve terheim alatt"

Még egy pohárral.

A konfliktuskeresők

Kapcsolatukat látványos veszekedések kísérik, amelyek gyakorta semmiségekből indulhatnak ki, a női oldalon mégis óriási hisztikig, a férfifronton pedig őrjöngésig és csapkodásig fajulhatnak. „Közönségük” azt hiheti, hogy egy megrendezett jelenet nézőivé váltak, pedig szó sincs erről, mivel számukra ilyenkor megszűnik a külvilág. Egyébként is szívesen fecsegik ki a mások számára intimnek számító titkaikat, és bár nagyon szórakoztató társaságnak tűnnek, mellettük mindig a levegőben feszül a botrány kirobbanásának lehetősége. Ugyanakkor, ha a már-már szakításra hajazó nyilvános botrány másnapján hogylétük felől érdeklődünk, ne lepődjünk meg, ha ezt a választ kapjuk: „Minden a legnagyobb rendben.”
– Mi köti össze őket? Náluk elsősorban a fizikai törvények uralkodnak. A konfliktuskeresők számára a veszekedés a szenvedélyes szexuális együttlét előjátéka, vagyis egyfajta afrodiziákum. A jó szex persze hosszútávon nyereség, de e kapcsolatok tartóssága mégis kérdéses, hiszen a konfliktuskeresők könnyen felemésztődhetnek az örökös lobogásban, miközben a „szürke” hétköznapokban alig-alig találnak örömet egymásban. Sok közöttük az újrakezdő, vagyis szakításukat gyakran békülés követi, hiszen a különlét és az időleges távolság növelheti szenvedélyüket. Ám az öröm nem tart sokáig, mert amint újra együtt vannak, kezdődik minden elölről…
 

 Rájöttem, hogy nem fog mégsem menni...rájöttem, hogy idegesít a jelenléte. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de így van. Idegesítenek a beszólásai, az ostoba rigolyái, a szabályai, és úgy nagyrészt az egész viselkedése. Ami különösen fáj, hogy már a nevetésén is felhúzom magam. Teljesen közömbös az egész a hétvégéken kívűl. Nem elég jó. Jóformán mintha nem is lenne senkim, mintha valami átok lennék a fején. Én elismerem, hogy énis idegesítő tudok lenni, de akkor ez nekem azt jelenti hogy nem illünk össze...sajnálom, szánom bánom, de nem fog menni. És különben is tiszta szar vagyok, nem sokkolhatnék ennyit egy nőn. A férfiak csak kihasználják őket nem? A nagy szart, szerintem ők legalább ennyire kihasználnak minket.

Megtörtént, a végzetes hiba....már tudok rá haragudni, tudom utálni őt. Megfogadtam, hogy ha ez bekövetkezik, akkor be kell fejezni. Amíg tartott jó volt, hétvégenként jó volt, hétközben "nem elég jó" volt. Köszönöm magamnak is, hogy ez lett. Tudom, hogy kurvára hiányozni fog és szenvedni fogok amikor mindennap látom, de csak ezt érdemlem, amiért belevágtam.

 Megin összekaptunk úgy látszik...igen megint valami hülyeségen hála nekem. Szerintem ebben a kapcsolatban én vagyok a legnagyobb hiba. Csak nem érti meg, hogy miket tud ő is mondani, amin szerintem jogos, ha valaki kiakad....most kezdjem el sorolni? Nem, nem fogom. Nyilván nem fogom, mert biztos nincs igazam, mert szeretem. Tényleg túlságosan szeretem...elhomályosítja a gondolataimat és csak magam látom hülyének...de mert szeretem azért látom magam annak, de azért látom annak magamat mert szeretem...hey ez mi a f*sz volt...tényleg gyökér vagyok...

Mindenesetre nem szeretném, ha így végeznénk...vagyis azt nem szeretném ha egy apró dolog miatt lenne vége...azt sem szeretném ha miattam lenne vége, és azt sem hogyha miatta lenne vége mert én vetettem véget az egésznek...csak szeretném szelíden gond nélkül szeretni és csodálni őt egész lényével, minden hibájával és gondjával együtt, szeretnék úgy rá gondolni mint életem legjobb, legbiztosabb legszentebb pontjára...szeretni mint gyerek a játékát vagy mint az emberek a sót...szeretni mint a virágok illatát vagy mint egy jó sört...csak szeretni, csodálni, tisztelni...

lőjjetek le mára..

A depresszió csak antidepresszánsal gyógyítható? Állítólag szarabb leszel a szexben...az meg nem kell mégjobban...ígysem perfekt. (asszem keveset adtam az önbizalomhiányra) Ráadásul nem akarok még egy cuccra rászokni...hát nemtudom.